A tiszta bhakta (hívő) nem örül és nem bánkódik az anyagi nyereség vagy veszteség esetén. …Ha elveszít valami olyasmit, ami nagyon kedves számára, nem sajnálkozik miatta, s ha nem kapja meg azt, amit kívánt, nem boldogtalan. Transzcendentális minden kedvező, kedvezőtlen és bűnös tettel szemben… Az ilyen bhakta nagyon kedves Krisnának.” (Bhagavad-gítá 12.17)

„A tiszta bhakta egyedül Krisnára gondol, ezért természetesen mindig boldog. Az Úr odaadó szolgálatában teljessé válva nem bánkódik semmiféle anyagi veszteség miatt, és nyerni sem akar. Nem vágyik anyagi élvezetre, mert tudja, hogy minden élőlény a Legfelsőbb Úr töredék szerves része, s ezért valamennyien az Ő örök szolgái. Az anyagi világban nem tekint senkit sem alacsonyabb vagy magasabb rendűnek. Az efféle különbségek átmenetiek, s a bhaktát e mulandó megnyilvánulások nem érdeklik. Számára a kődarab és az aranyrög ugyanolyan értékű. Ez tehát a brahma-bhúta szint, amelyre a tiszta bhakta nagyon könnyen eljuthat.” (Bhagavad-gítá 18.54)

„Amikor valaki Krisna-tudatban cselekszik, nem úgy viselkedik, mintha a világ ura lenne. Az embernek szolgaként, teljesen a Legfelsőbb Úr irányítása alatt kell végeznie tetteit. Egy szolgának nincsen függetlensége, csakis ura parancsára cselekszik. A Legfelsőbb Úrnak dolgozó szolgát nem befolyásolja a nyereség és a veszteség, csupán hűségesen eleget tesz kötelességének, az Úr utasításai szerint.” (Bhagavad-gítá 18.57)

„Egy bhakta … biztosan tudja, hogy az áldást vagy a veszteséget Isten küldte, és így az Ő kegye. Az áldás esetében senki sem tagadja, hogy azt Isten küldte, míg veszteség vagy szerencsétlenség esetén az embernek kétségei támadnak, vajon hogyan lehet az Úr olyan rossz bhaktájához, hogy nehéz helyzetbe hozza őt. Jézus Krisztust látszólag nagy veszedelem fenyegette, mert az ostobák keresztre feszítették, mégsem lett soha dühös a gonosztevőkre. Így kell elfogadnunk mindent, legyen az akár kedvező, akár kedvezőtlen. … Az Úr kegyéből a bhakta minden gyötrelmet eltűr.” (Bhág. 1.17.22)

„Néha az erdőben egy hatalmas kastély tűnik fel - ezt nevezik légvárnak. Valójában nem létezik sehol sem, csak az ember képzeletében. Az anyagi erdőben a feltételekhez kötött lélek néha nagy várakra és felhőkarcolókra gondol, és efféle dolgok építésére vesztegeti az energiáját, azt remélve, hogy örökre békésen élhet bennük. A természet törvényei azonban ezt nem engedik meg neki. Amikor ilyen palotákban lakik, egy időre azt gondolja, hogy nagyon boldog, annak ellenére, hogy boldogsága csupán ideig-óráig tart. Talán néhány évig is eltart, de a halál pillanatában a vár urának el kell hagynia a várat, így aztán végül mindent elveszít. Így történik minden a világban. Vidyápati (a költő) ezt a boldogságot ahhoz a boldogsághoz hasonlítja, amit az ember akkor érez, amikor egy csepp vizet lát a sivatagban. A sivatagot a nap heve perzseli, s ahhoz, hogy enyhítsük a hőséget, tengernyi — millió és millió liter — vízre lenne szükség. Mit érünk egyetlen csöppel? A víz kétségtelenül értékes, de egy csöppje nem képes csökkenteni a hőséget a sivatagban. Ebben az anyagi világban mindenki nagyon igyekszik, de a hőség túlságosan égető. Mit segíthetne egy képzeletbeli légvár? … Az egész anyagi világ a boldogságot keresi, hiszen az élőlénynek joga van a boldogsághoz. Sajnos azonban amiatt, hogy kapcsolatba került az anyagi világgal, most csupán a létéért küzd. Még ha egy ideig boldog is, egy hatalmas ellenség hirtelen mindenétől megfoszthatja. Sokszor előfordult már, hogy egy hatalmas üzletemberből egyik napról a másikra utcai koldus lett. Az anyagi létezés természete azonban olyan, hogy az ostoba emberek vonzódnak ezekhez a dolgokhoz, s megfeledkeznek valódi kötelességükről, az önmegvalósításról.” (Bhág. 5.13.7)

„Ha valaki bárhol az univerzum e három régiójában anyagi gazdagságra tesz szert, kincsei miatt csak nő a mások iránti gyűlölete, aggodalma, az elméje nyugtalansága, a büszkesége, és egyre többet háborúskodik másokkal. Azért küzd, hogy gyarapítsa és megtartsa vagyonát, s ha elveszíti, nagyon boldogtalan.” (Bhág. 6.11.22)

„Nem helyes azzal büszkélkednünk, hogy saját erőnkből lettünk gazdagok, műveltek, szépek és így tovább. Minden ilyen áldáshoz az Úr kegyéből jutunk. A másik oldalról nézve pedig senki sem akar meghalni, és senki sem akar szegény vagy csúnya lenni. Miért kell hát mégis az élőlénynek akarata ellenére ilyen bajokkal szembenéznie, melyeket senki sem kíván? Az anyagi nyereség vagy veszteség mindig az Istenség Legfelsőbb Személyisége kegyének vagy büntetésének tudható be. Senki sem független; mindenki a Legfelsőbb Úr kegyétől vagy büntetésétől függ. Van egy közismert bengáli mondás, miszerint az Úrnak tíz keze van. Ez azt jelenti, hogy Ő tart a kezében mindent mind a nyolc irányban, valamint fent és lent egyaránt. Ha mindent el akar venni tőlünk a tíz kezével, két kezünkkel semmit sem tudunk megmenteni Tőle. Ha pedig tíz kezével akar megáldani minket, két kezünkkel képtelenek vagyunk elfogadni minden áldását. Áldásai tehát felülmúlják vágyainkat. A végkövetkeztetés az, hogy bár nem szeretnénk megválni javainktól, néha az Úr erővel megfoszt bennünket tőlük, néha pedig olyan áldásokat ad, hogy képtelenek vagyunk mindet elfogadni. Ezért sem a gazdagságban, sem a szenvedésben sem vagyunk függetlenek. Minden az Istenség Legfelsőbb Személyisége akaratán múlik.” (Bhág. 6.12.13.)

„Kedves királyom! Az Istenség Legfelsőbb Személyisége fejlett bhaktája vagy. Egy anyagi dolog elvesztése fölött búslakodni nem illik egy olyan emberhez, mint amilyen te vagy. Eljöttünk hát mind a ketten, hogy megszabadítsunk téged ettől az alaptalan bánattól, ami abból származik, hogy a tudatlanság sötétsége vesz körül. A fejlett lelki tudással rendelkezőknek nem válik hasznukra, ha az anyagi nyereség és veszteség hatással van rájuk.” (Bhág. 6.15.18-19)

„Egy tiszta bhakta sohasem tér le az Úr szolgálatának útjáról, még akkor sem, ha az illuzórikus energia megannyi nehézséget és akadályt állít elé. … A bhaktát sohasem zavarja meg az efféle veszteség. Folytatja szolgálatát, s az Úr bőkezűen megjutalmazza őt, bőkezűbben, mint ahogy azt bármilyen közönséges ember gondolná.” (Bhág. 8.21.28)

Srí Csaitanja Maháprabhu kegyének olyan hatalma van, hogy magától cselekszik. Ha valaki szerető szolgálatot végez Krisnának, az sohasem hiábavaló. Feljegyzik egy lelki számlára, s tette idővel meghozza gyümölcsét. A Bhagavad-gítá (2.40) megerősíti ezt: „Ebben a törekvésben nincs veszteség vagy hanyatlás, és ezen az úton már egy kis fejlődés is megvédi az embert a félelem legveszélyesebb fajtájától.” (Bhagavad-gítá, Előszó)

„Nyereség vagy veszteség esetén egyaránt higgadtan kell viselkednünk.” (Srí Csaitanja tanítása 12. fejezet)

„Srí Csaitanja Maháprabhu e kor minden elesett lelkét az odaadó szolgálat leghatásosabb módszerével, a szankírtanával, az Úr szent neve közös éneklésével ajándékozta meg. Bárki, aki Srí Caitanya Maháprabhu kegyéből hozzákezd e folyamathoz, azonnal felemelkedik, és transzcendentális helyzetbe kerül.” (Csaitanja-csaritámrita M.14.16)

„Amikor az ember tudásra tesz szert, amikor felülemelkedik minden szenvedésen, vagy amikor az Istennek végzett transzcendentális odaadó szolgálatban eléri azt az életcélt, melyre vágyott, s ennek eredményeképpen tökéletesen elégedetté válik, ezt a kitartást vagy eltökéltségét dhritinek nevezik. Ebben az állapotban az embert nem zavarja semmiféle veszteség, és sohasem érzi úgy, hogy valamit még nem ért el… Más szóval amikor valaki eksztatikus szeretetet érez az Istenség Személyisége iránt, képes eltűrni mindent, ami az anyagi életfelfogás szerint hátránynak számít…Ez a példa azt mutatja be, amikor az elme amiatt kitartó, hogy elérte a lehető legjobb dolgot a világon. A világon a legjobb dolog az, amikor valaki elmerül a Krisna-tudatban.” (Bhagavad-gítá, Előszó)

„A Bhagavad-gítában (9.31) az Istenség Legfelsőbb Személyisége biztosítja Ardzsunát: „Óh, Kuntí fia, hirdesd bátran, az Én hívem nem vész el soha!” Szintén a Bhagavad-gítában (2.40) Krisna így szól: „Ebben a törekvésben nincsen csökkenés vagy veszteség. Ezen az úton már egy kis fejlődés is megvéd a félelem legveszélyesebb fajtájától.” Az odaadó szolgálat annyira tiszta és tökéletes, hogy ha valaki egyszer elkezdi, akkor biztos, hogy el fogja érni a végső sikert.” (A tanítások nektárja 1.3)

„Amikor az élet váratlan és érthetetlen eseményeket hoz számunkra, azt a Gondviselés akaratának kell tekintenünk. Ki szállhatna szembe vele? Öröm és bánat, nyereség és veszteség, születés és halál: mind-mind a sors akaratából váltogatják egymást szüntelenül utunkon. Senki sem kerülheti el a sorsát. Van úgy, hogy a legalaposabban kigondolt tervünk is érthetetlen módon meghiúsul. Mi másra gondolhatnánk ilyenkor, mint hogy a Gondviselés akarta így? Ne bánkódj amiatt, ami elkerülhetetlen! A sors láthatatlan szálai fonódnak így össze.” (Ramayana 1. könyv 8. fejezet)

http://kutatokozpont.hu/~1839