Elnézést, akkor félreértettelek. Úgy tűnt, hogy valami mindenkit magában foglaló közös tudatról beszéltél.

Előzmény

Válasz

kiegészítés...
Szóval nem a zavaró érzelmek (gyűlölet, mohóság, alapvető nemtudás, vágy, kizáró büszkeség, féltékenység) legyőzése és meghaladása a cél. Mert nincs egy abszolút rossz, ami a tudat természetét beszennyezné. Nincs mit meghaladni végső szinten. Ám egy "én" tudatban rögzült létezés ami szintén a tisztaság megnyilvánulása, meglehetősen valósnak, létezőnek éli meg ezeket, és mivel ez egy viszonylagos nézőpont, okot hoz létre, amiből egy okozat születik, ami megint csak a tér ragyogását, lehetőségeinek végtelenségét fejezi ki. Ezen érzelmek (vagy a befolyásuk felettünk) meghaladása egy módja annak, hogy a tudatot összpontosításra bírjuk, és felismerjük minden dolog kölcsönös függő keletkezését, a külső belső történések elválaszthatatlanságát. Ezen kívül az őrült bölcsességnek nevezett rendkívül nehéz út, amit az indiai Mahá Sziddhák gyakoroltak, - vagy Guru Rinpocse (Padmaszambhava), Drukpa Künli, és sorolhatnám még -, is alkalmas arra, hogy a tudat spontán felszabadítsa önmagát. Vagy a Mahámudra pontosságot, odaadást igénylő mély és gyors útja is alkalmas rá, a tantrák különböző szintjei, és így tovább. Mindegyiknek ugyanaz a célja: meghaladni a fogalmiságot.

Válasz

Igen, mindenki megtapasztalta már, csak oly szinten nem tudatosan, hogy képtelenek benne időzni. Például minden orgazmus csúcsán, vagy tüsszentéskor, az elalvás és ébredés egyes szakaszainál egy végtelenül rövid ideig feldereng a "tiszta fény állapota", amit a bardóban (köztes létben) tapasztalnak a lények, illetve a megvalósítók már az életükben is. Másrészről pedig ezt tanította a buddha is. Ezt a végtelenül rövid időt szeretnénk nem rövidebb ideig, mint az örökkévalóságig megtapasztalni. A tudatot húzzák a megszokásai vissza, és folytonosan visszatér az "én vagyok" szemléletbe, ezért tanította Buddha a számtalan módszert. Nem a vágy a harag vagy a kizáró büszkeség, mohóság legyőzése a cél. Ezek mind az illúzióból fakadó okozatok. A tudat eredeti természetét tekintve ezek is a határtalan bölcsességét fejezik ki. Mint egy korábbi példában is említettem, egy csecsemőgyilkosság ténye, állapota is a tudat időtlen bölcsességét fejezi ki. A tény, hogy létre jöhet benne, csak úgy mint egy születés vagy egy lény megvilágosodása, bizonyítja a határtalan gazdagságát a térnek, valamint azt, hogy ok és okozati viszony áll fent minden benne megjelenő dolog között. Nincs felsőbb akarat, se viszonylagos szemszögű értelme, miértje a dolgoknak.
"Álomszerű lényeknek tanítottam álomszerű dharmát. Maga a Buddha sem jött el soha, s a tanítások sem léteznek"
- Buddha Sákjamuni -

Előzmény

Válasz

Honnan tudod? Megtapasztaltad?:)

Előzmény

Válasz

Szia!
Nem tudatlanságot enlítettem, hanem alapvető nemtudást...:) Ez egy tendencia, ami időtlen idők óta jellemzi a tudatot. De ez nem elválaszthatatlan része, csupán illúzió, ezért lehetséges ennek eltávolítása. Nem hallottál még róla? Nos, pedig ez maga az alap amit említettél, hogy erre épül minden. A tudat olyan mint a tér. Nem mondhatod, hogy létezik, de mivel a tudat terében megjelennek jelenségek, ezért azt sem mondhatod, h nem létezik. Ezért azt mondja a buddha, hogy ha van valami ami megjelenik, az a tudat játékosságát fejezi ki, ha nem jelenik meg semmi, akkor a friss ragyogó természetéről beszélünk. Mentes a fogalmiságtól, hiszen ha nincs "én" akkor magától értetődő, hogy "te" sincs, mert nincs viszonyítási pont. Alany cselekmény és tárgy egyek, egymástól elválaszthatatlanok. Már itt és most is. Az igazság csak akkor végső igazság, ha minden helyen és időben jelen van. Ez maga a buddhaság állapota, a tér folytonos önmagát tapasztalása és felismerése. Minden más csak illúzió! :)

Előzmény

Válasz

Igen, ezek az alapok. Ha az alapok nincsenek, nincs is mire építeni. Ez áll a mahájána és vadzsrajána esetében is. Teszem hozzá: nincs külön prátimóksa (szerzetesi szabályzat) a mahájánában, csak kiegészítő, további szabályok. A szerzetesség pedig minden irányzat gerincét képezi.

A kételkedést azoknak mondta a Buddha, akik még nem voltak a követői. Akik azonban követik a Buddhát, ha kételkednek a tanításban, az egy hátráltató tényező. Természetesen a buddhizmus nem mindenkinek jön be, nem mindenkinek való, s nem is kényszer, hogy valaki higgyen benne.

Érdekes tudatlanság definíció amit mondasz: "hogy "én" és "te" valójában ugyanannak a tudatnak a részei," Én biztos tudatlan vagyok, de még nem hallottam semmilyen közös tudatról, aminek mindenki része. Mi ez?

Előzmény

Válasz

Hagy említsek pár szót a bejegyzéshez!
Első olvasatra elég vaskalaposnak tűnik az olvasmány, és pláne nem nyújt a laikus számára különbséget egy keresztény vagy hindu valláshoz képest. Először is, Buddha nem adott előírásokat. Nincsenek dogmái. A szerzetesek előírásai a "kis út" tanítások szempontjából a legideálisabb feltételeket teremtik meg azon út gyakorlásához, ezért van rá szükség, de nem feltétlen követendő példa. Buddha hangsúlyozta a kételkedést, és hogy a módszerek nem mindenkinél működnek, csak akinek van elég tér a tudatába. Továbbá, a vágy és a harag csak másodlagos zavar okozói a tudatnak. A fő ok az alapvető nemtudás, ami azt jelenti, hogy nem látjuk a dolgok valódi természetét, hogy "én" és "te" valójában ugyanannak a tudatnak a részei, ezek a megnevezések pedig csak téves illúziók. Ebből gyűrűzik ki a taszítás afelé amit az "én" nem kedvel és a vonzódás afelé, amit kedvel. A vágyból gyűrűzik ki a mohóság és féltékenység, a haragból a kizáró büszkeség (mikor valaki fölé helyezzük magunkat, és lezárjuk a lehetőségek szintjén). A haragtól kezdve az összes zavaró érzelem energiát hordoz magával, és ha a felsőbb utakon, a "nagy út" és a "gyémánt út" módszereivel megtanuljuk, hogyan nyerhetjük ki a megszokásokon keresztül lekötött energiát ezekből az érzelmekből, minden élethelyzet a megvilágosodás felé vezető lépéssé válik, nem kell elvonulni a világ és történései elől, és az elme fegyelmezése is könnyedebb, kevésbé paranoid, mint a szabályok esetében ahol rengeteg a külső előírás. Itt a fokozatosan egymásra épülő tanítások, a tanító mint elérhető céllal való azonosulás és a szakadatlan törekvésünk, hogy az élet kellős közepén ellenőrizzük meg a tanításokat és osztjuk meg másokkal is az ebből fakadó érdemeket, vezetnek majd el a célhoz, ami a megszabaduláson túl a megvilágosodás.

Válasz